Negyedik Fejezet.

Sok idő után végre megírtam a negyedik fejezetet.
Sajnálom tényleg, hogy ilyen sokáig tartott de nagyon elakadtam a történettel kapcsolatban és időközben még egy új larry FF-m és egy Harry potter ff-m is lett.

De most itt vagyok és folytatom ahogy tudom:)
Szóval jó olvasást.

((jaj és köszönöm a két díjat de nem igazán tudom kitenni)) 

Louis egy percig még bámulta azt a helyet, ahol Harry pár pillanattal ezelőtt guggolt aztán erőt vett magán és elindult az ablak felé. A keze remegett a félelemtől, de kilépett az ablakba és körbe nézett.
A kilátás továbbra is gyönyörű volt -nyugtázta magában. Ahogy oldalra fordította a fejét észre vett egy fekete alakot a ház oldalán, aki éppen egy ablakon kopogtatott be.
Harry volt az.
Harry mintha csak megérezte volna, hogy valaki figyeli és Louis felé fordult. Louis még a sötétben is látta, hogy Harry rávigyorog.
-Csak nyugodtan! –törte meg az éjjeli csendet Harry mély mégis barátságos hangja.
Louis megforgatta a szemeit és felfelé nézett. Az egyik famélyedésbe bele akasztotta a bal lábát és a jobb kezével belekapaszkodott egy kiálló fadarabba, hogy feljebb húzza magát.
-Harry, ha én lezuhanok kinyírlak! –mondta idegesen Louis mikor már pár perce biztos próbálhatott feljebb és feljebb jutni.
Louis hallotta Harry nevetését és egy pillanatra megállt, hogy megnézze tényleg Harry van-e még ott.
-Nyugodj meg, ha leesel, elkaplak. –mondta Harry halkan még is bíztató hangon.

***

Egy negyedórába telt ugyan, de végül mindannyian összegyűltek Lydia szobájában. Louis, ha arra gondolt vissza fele is ugyan ott kell mennie megborzongott, de kénytelen volt, hiszen ha Irn megtudná miről beszélnek biztosan nem engedné a többieket a közelébe. 
-Louis biztosan megakarod tudni? Már mint lehet nem véletlenül nem tudsz ezekről.. 
-Csak mondd már el neki Lydia! –csattant fel Dil, akinek a legkevesebb türelme volt a testvérek közül. A fiú nem tudta eldönteni, ki türelmetlenebb ő vagy Dil? 
Louis szíve a torkában dobogott elvégre ő csak egy 17 éves fiú volt akinek valóra vált egy rémálma. Egyáltalán nem akart idekerülni, de ha már így alakult muszáj mindent megtudnia, főleg mivel saját magáról van szó.
-Rendben.. Meséltem már neked azt, hogy itt körülbelül 100 éve robbant ki egy felkelés, ami egy háborúhoz vezetett, ami a mai napig tart. Senkiben sem bízhatsz és jobban jársz, ha eltitkolod a képességeidet.. 
-Képességek? Milyen képességek? –kérdezte értetlenül Louis. Eddig egyetlen egy szóval sem említették neki, hogy itt az emberek adottságokkal rendelkeznek. Sőt igazából úgy volt, hogy nagyon sok hely maga a koszfészek! 
-Olyasmik.. Igazából ezek a dolgok teljesen rendszertelenek, vannak akiknek azonosak a képességeik, de van akiknek nem. 
Nekem is van és viszonylag az enyém átlagosnak számít, én a növényekhez értek. Amúgy három fajba sorolták mindig őket; Sámánok, Harcosok, Boszorkánymesterek és ezek közül a boszorkánymester üti mindent, de ez rettentően ritka igazából ma már csak egy élő boszorkánymester van.
Harrynek is van ilyen képessége.. –Louis itt Harryre pillantott, Harry viszont Lydiat nézte szúrós szemekkel. –De az övé.. komplikáltabb.
Vannak akik a földet vagy a vizet tudják irányítani, a szelet vagy az illúziók mestere. Sok rétegű az egész szóval ebbe most ne bonyolódjunk bele. A lényeg az, hogy akik fellázadtak azok voltak..
-Akik nem rendelkeznek ilyen adottsággal. –Vágott közbe Louis.
Hihetetlennek találta, hogy egy ember képes irányítani a vizet vagy a földet. Egy ember, aki a legszabadabb szelet is meg tudta szelídíteni, sőt akár bezárni.
-Pontosan. Mint mondtam a boszorkánymesterekből van a legkevesebb és a többi már olyan sok rétegűre oszlik, hogy nem lehet a Harcosok és a Sámánok közé sorolni mindent. „Új fajok” lettek új emberekkel. Akiknek nem volt ehhez hasonló adottságuk maximálisan megkaptak minden segítséget, de volt egy nagyon karizmatikus ember.. A mai napig gyanítom, hogy egy volt közülünk, ő indította el az egész háborút. Az ujjai köré csavarta az embereket, akiket arra buzdított, hogy vesszenek azok akik különböztek tőlük. Így történt, hogy az akkori vezetőt megölte egy Inanis.
 -Lydia mi az a Inanis? –Louis már kezdte bosszantani, hogy senki nem tud beszélni az ő „nyelvén” pedig úgy sokkal egyszerűbb lett volna. 
-Annyit tesz, hogy üres. Így hívják azokat akik nem rendelkeznek képességekkel. Akkor amikor ez az egész történt egy árulás is történt egyben. Mivel közülünk többen álltak át az ő oldalukra, ők pedig befogadták a mi fajtánkat. Azért pártoltak el mert nem tetszett nekik, hogy vissza kell fogniuk magukat. És azzal senkinek sem volt baja, ha ellenünk használják az erejüket. Ez az egész a mai napig tart. Nem mindegy merre mész, kivel beszélsz és mikor, na meg, hogy hogyan! Itt mindenre figyelni kell. 
-Ezt értem, de nekem ehhez mi közöm? –kérdezte már egyre türelmetlenebbül Louis. Lydia körbe nézett mielőtt még újra a mondandójába fogott volna. Mindenki arca komor volt. 
-Nézd még úgy 50évvel a háború előtt, volt egy bölcs, aki tudta az egész próféciát. Egészen a halála napjáig tartogatta és az nap, amikor tudta, hogy megfog halni elmondta, hogy jönni fog egy „ifjú titán” aki a leghatalmasabb Boszorkánymester lesz az egész világon. És a tükrön keresztül fog érkezni.
Louis lassan 150 éve vártak téged. Szerintem biztos, hogy te vagy az, képes vagy legyőzni mindenkit ha kellően kitanulod az egészet. Véget vethetnél ennek. –Lydia szemei kivételesen most az egyszer szomorúan csillogtak. Louis őszintén megsajnálta a lányt, de ő nem hitt abban, hogy kiválasztott. 
-Lydia erről nem volt szó! –csattant fel Harry és szemeivel szinte feltudta volna perzselni a lányt. 
-Nem érdekelsz! Csak nem akarod elfogadni a hatalmas egod miatt, hogy ezt a háborút nem neked kell megoldani! Fogadd el, hogy van egy kiválasztott Harry! –kiabált vissza a lány. Ezzel párhuzamosan a másik két testvér egyszerre ugrott rá a vitatkozó testvérekre és lefogták a szájukat. 
-Normálisak vagytok?! –suttogta Dil.
-Ha anya megtudja, hogy mi kupaktanácsokat tartunk a háborúról a háta mögött ki lesz akadva! –folytatta Oli. 
Szépen lassan elengedték mindkettejüket, de már nem néztek egymásra. Kínos csend telepedett a társaságra, amit Harry tört meg.
-Szerintem mindenki mindent megtudott. –mondta komoran Harry. –Ideje, hogy ténylegesen menjünk aludni. 
Lydia nem is foglalkozott Harry megjegyzésével és azzal, hogy már kimászott az ablakon, az éjjeli sötétségben.
Louis kezdte hibásnak érezni magát, azzal, hogy idekerült –még ha akaratán kívül is – belerondított ebbe a szép családi idillbe. 

***

Miután Louis visszakínlódta magát a szobájába álmatlanul feküdt az ágyában. Hallgatta, ahogyan a tücskök gondtalanul zenélnek kint és összejátszanak a baglyok huhogásaival. Néha hallott egy-egy fát is megmoccanni, sőt talán még szuszogni is egyet! 
Akármennyire próbálta elterelni a gondolatait egyszerűen nem ment. 
Ez az egész hónapokkal ezelőtt kezdte kísérteni és akkor még csak azt hitte, hogy valami bizarr film vagy videó játék hatása és majd kiheveri.  
Rémálmai voltak és árnyakat látott. Aztán ugyan ő csak a tükrös álmairól beszélt, de amióta idejött azok az álmok megszűntek. Helyette magát látta véresen, minden álmában véres volt és megölt valakit.
Próbált úgy tenni, mintha ezek az álmok nem számítanának, de tudta igen is számítanak. 
-Louis? –kérdezte a sötétben egy hang. 
-Harry? –kérdezett vissza meglepetten Louis, majd felült az ágyában és meggyújtott egy gyertyát, hogy lássa a fiút. Harry már a szoba közepén állt és őt nézte. 
-Nem tudsz aludni? A miatt amit Lydia mondott? –kérdezte Harry lágyan, de érezte benne még a haragot. 
-Igen, de lényegtelen. Ne legyél rá mérges. – Harry erre felhorkant, Louis pedig összeráncolta a szemöldökét. 
-Úgy gondolod, hogy örüljek neki, hogy a húgom hisz még a mesékben? 
-Inkább annak örülj, hogy veled ellentétben a húgod a reményben hisz még. –Louis látta, hogy ezúttal Harry ráncolja a szemöldökét.  
Akármit is mond Harry megvédi Lydiat. Teljesen normális volt az, ami fent történt. Lydia egy érzékeny lány, nem lehet neki könnyű a háborúban. Louis kezdte kényelmetlenül érezni magát azért mert ő az ágyában ült Harry viszont állt, ezért inkább leszállt az ágyáról és ő is felállt, majd az ablakhoz sétált. 
-Nézd Harry, nem tudom mit vársz tőlem vagy a húgodtól, de egy biztos, hogy okkal vagyok itt. Tudod én tökéletesen megvoltam a saját világomban de ezek szerint nem ott a helyem hanem itt. Igaza van Lydianak, fogadd el, hogy.. 
-Nekem te ne mondd meg, hogy mit fogadjak el és mit nem! –mordult fel Harry és Louis elé állt. A magasság különbség észrevehető volt ugyan, de Louist ez sem tántorította el. 
-Akkor te meg ne mondd meg neki, hogy mit gondoljon erről az egészről! –hosszú percekig csak egymás szemeit nézték. Mindkettejük arra várt, hogy a másik megtörjön, hogy azt mondja „Igazad van”, de egy kis idő után rájöttek, hogy ez nem fog bekövetkezni. Mindketten a saját maguknak adtak igazat és egyikőjük sem engedett belőle. 
Ekkor Harry amilyen közel csak lehetett, odahajolt Louis füléhez. A fiú érezte a nyakán Harry meleg leheletét. 
-Ne akard, hogy az ellenséged legyek. –azzal félre tolta Louis és kimászott az ablakon. Louis még nézte, ahogyan Harry eltűnik a fák között az éjszakában. És abban a pillanatban ő is kimászott az ablakon, hogy átugorjon az ablakkal szemben lévő fára és amilyen gyorsan csak tudott Harry után indult.

Harmadik fejezet.

Sajnálom, hogy ennyi ideig nem hoztam új részt, de nem volt túl sok időm.
(Jó őszinte leszek olvastam és nagyon lekötött:))
De itt egy újabb fejezet szóval, igazából jó olvasást mindenkinek:) (remélem észre veszitek, hogy ez most sokkal hosszabb lett)
El ne felejtsetek nyomot hagyni!:) 

Louis a hajnal további részében kint ült a toronyszerű háztól nem messze,

semmi kedve nem volt bemenni, taszította ez az egész hely és a gondolat, hogy Harrynek igaza van.
Igazából egyáltalán nem ment volna vissza a házba, ha nem kezdett volna el esni az eső. Ez kényszerítette csak a visszatérésre, aminek szemmel láthatóan Lydia rettentően örült és Irn is minden féle étellel meg akarta tömni, de Louis attól félt, hogy amit megeszik, megint otthagyja majd egy bokor mögött. Dil és Oli viszont nem úgy viselkedtek vele, mint a többiek, a két fiú társaságát élvezte a legjobban. Dil és Oli mindig együtt lógtak és együtt csináltak mindent. Édes testvérek voltak rettentően és egyáltalán nem lehetett eldönteni a viselkedésük alapján ki az idősebb. Aztán Lydia (a legkisebb Grimsell) pedig nagyon kedves volt és készségesen mesélt erről az újfajta világról Louisnak.  Koem időközben elhagyta a Grimsell-lakot, ami érhető volt, mert fontos dolga volt, mint vezető. Harryt pedig Louis alig látta a következő pár napban. Lydia meg is mondta neki, a fiú minden felé csatangol állandóan az erdőben és persze lesi azt az alkalmat is mikor támadhat meg egy állatbőrös embert.
-De Lydia nem értem tulajdonképpen kik is azok az emberek? –tette fel a döntő kérdést a lánynak, miközben felfele sétáltak a lépcsőn. Louis úgy vélte biztos vacsorázni mennek és ezúttal úgy döntött enni fog rendesen.
-Hát.. tulajdonképpen egy lázadó csoportnak is lehetne mondani, akiknek nem felelt meg Swather békés légköre és minden áron változást akartak. Ennek persze az előző vezetőnk nem örült és akárhogy próbálkozott azok csak nem adták fel. Ez persze mind nagyon-nagyon régre nyúlik vissza. –legyintett egyet a lány. Louis egy perce meghökkent, azt mondta „előző vezető”, de ha akkor történt a váltás Koem mennyi idős lehet?
-Mond Lydia tulajdonképpen milyen régen is történt ez. –kérdezte kíváncsiskodva Louis, mire Lydia megtorpant előtte a lépcsőn és gondolkozásba esett.
-Hm.. talán több mint 100 év. –mondta váll rántva, majd tovább indult.
Louis lassan egy hete volt ott, ugyan még mindig megfordult a fejében, hogy megőrült, de olyankor Dil, Oli vagy Lydia a karjába vágtak és közölték vele, a fiú nem álmodik, nem hallucinál, de még csak meg sem őrült.
Azóta Louisnak lila foltos volt már a keze..
Már kezdte megszokni ezt a rengeteg lépcsőt, és kiderült a Grimsell-lak nagyon tágas hely igazából. Rengeteg rejtett helyiség van (amit Oli és Dil nagy örömmel használ furcsa állatok eldugására az anyjuk elől, és amiket persze Lydia hihetetlen nagy szeretettel babusgat). Aztán vacsora közben érezte muszáj végre feltennie a kérdést, ami amióta csak itt van gyötörtre.
-És mondjátok.. mikor is mehetek haza? –kérdezte miközben megköszörülte a torkát. Lydia éppen egy falat krumplit tömött volna a szájába, de a kérdés hallatán megállt a levegőbe a keze és kérdőn az anyjára nézett, aki zavartan pislogott, rá, Louisra.
-Attól tartok Louis.. –kezdte óvatosan Irn és egy pillanatra megállt, mintha csak összeszedné mit is mondjon. –Szóval attól tartunk nem ok nélkül vagy itt. A tükör nem igazán szokott csak úgy sima embereknek megmutatkozni, meg aztán mesélte Lilly miket csináltál régebben.. –itt tett egy óvatos mosolyt a fiú felé, de ő nem viszonozta. Inkább dühös volt.
-Egy szó, mint száz, itt fognak tartani?! –kérdezte kicsit több éllel a hangjában. Az asztalnál ülőkre most néma csend telepedett le. Lydia idegesen játszadozott a ruhája szélével, Mrs.Grimsell próbálta összeszedni, pontosa még, mit mondhatna a fiúnak, ami megnyugtatja, a két fiú pedig a tányérjukba szinte belehajolva ettek és fel sem néztek.
-Én egyet értek veled! –vágott bele egy mély hang a kínosan megfeszült csendbe. Harry ugrott be az egyik ablakon és az arcába lógó éjfekete hajfürtjeit hátra simította. –Akár most rögtön vállalom, hogy visszaviszem! – Louis ekkor rájött, a fiú csak azért ért vele egyet, mert minden áron meg akar tőle szabadulni. Nem tudta, hogy most mérges legyen, vagy esetleg örüljön, mert van esély rá, hogy haza mehet. De minden remény szertefoszlott Louisban mikor Mrs.Grimsell ellentmondást nem tűrő hangon megszólalt.
-Senki nem megy sehova! Louis itt maradsz, sajnálom, de muszáj, ha majd mindent pontosan megtudok ígérem az első dolgom lesz elmondani neked mindent. –mondta Mrs.Grimsell, Louis pedig bólintott, bár nem teljesen értett egyet, de nem akart ellenszegülni, hiszen elég nagy vendégszeretetben van része. A nő most Harryhez fordult, aki már letelepedett az asztalhoz és neki látott az evésnek. –Te pedig, nem mész mostantól sehova. Csak akkor, ha én engedélyt adtam rá vagy, ha Koem azt mondja, szüksége van rád. Semmi szükségünk arra, hogy még nagyobb baj legyen. Most pedig mindannyian fejezzétek be a vacsorát aztán nyomás aludni! –Louis óvatosan Harry felé sandított, hogy megnézze a fiú reakcióját. Harry egy pillanatra abbahagyta az evést, aztán úgy folytatta, mint a mellette ülő két fiú annyi különbséggel, hogy az ő ujjai már fehérek voltak úgy szorította a villát.

Később mikor már a vacsorának régen vége volt Louis a szobájában állva az ablakban könyökölt. Összességében nem mondhatja azt, hogy nem bánnak vele jól. Rettentően jól bántak vele, mintha Mrs.Grimsell a pót-édesanyja lenne, pedig csak párnapja ismeri őt, Louist. A három testvér pedig mindig kedves volt vele, még is rosszul érezte magát. Nem hívná, honvágynak. Sose merte bevallani, de valamiért egyszer sem tekintette otthonának, a nevelő szülei házát. Soha nem érezte magát otthon. Szerette őket, szeretett ott lakni, de mindennél jobban elvágyott valahova máshová. Most viszont szívesen visszamenne.
Csak nézte a sötét égen tündökölő csillagokat és arra gondolt vajon az ő világában is ugyan ezeket a csillagokat nézik?
Nem, biztos, hogy nem.. Ez a hely sokkal szebb a másiknál, a legszebb csillagokat látja, és a legszebb és legnagyobb fákat, amik egészen az égig nyújtózkodtak. Az éjjeli baglyok huhogása mintha csak összejátszott volna a tücskök lágy ciripelésével. Nem is olyan rossz ez a hely gondolta. Végül is miért ne maradhatna? A nevelő szülei tudnak róla, nem kell ő, Louis miatt aggódniuk és egyszerűen lenyűgözte ez a hely. Maradni fog, döntötte el magában.
Ahogyan ott állt és gyönyörködött az elé táruló látványban megütötte a fülét, pár kisebb reccsenés, aztán egy kisebb dobbanás, majd egy cifra káromkodás.
Két pislogás után Harry fejjel felé lógott Louis ablaka előtt, aki gyorsan hátra hőkölt.
-Te meg mi a jó büdös francot csinálsz?! –suttogta Louis de nem volt benne biztos, hogy elég halk volt.
Harry csak rávigyorgott a fiúra, akit kellően megijesztett majd beugrott az ablakon és letelepedett az egyik székre.
-Beszélni akarok veled. –mondta mikor ismét felvette a komoly arckifejezését. Louis habozva, de bólintott és leült az ágyára.
-Nem mondanak el neked mindent és ezt szerintem te is tudod. – Louis ismét bólintott és idegesen fészkelődni kezdett a helyén. Kíváncsi volt mindre, ami használható információ.
-Koem hazudott neked. Nem hoz át mindenkit a tükör. A tükör egyetlen egy embert hoz át. Akik a ti világotokból jöttek ide teljesen más módon érkeztek ide. Azért akarnak itt tartani, mert azt hiszik te vagy az a gyerek –Louis a gyerek szó hallatán megvetően felhorkant. Harry megforgatta a szemeit. –Jól van akkor, felnőtt, ha így jobban tetszik. Szóval visszatérve a lényegre a napokban azért nem voltam itthon, és erre szerintem Irn is rájött, mert kémkedtem.
-De hát Lydia azt mondta, hogy te mindig ilyen vagy. –vágott közbe Louis és teljes mértékben ledöbbentette a fiú, közvetlensége és az, hogy ilyen tárgyilagosan beszélt mindenről.
Meg persze a barátságosnak nevezhető viselkedése. Harry jelen pillanatban egyáltalán nem tűnt undok srácnak, inkább egy jó fej, laza fiúnak tűnt. Tincsei olyan hanyag eleganciával lógtak az arcába, hogy az már irigylése méltó volt.
Harry elmosolyodott.
-Igen mert Lydia a húgom, és ő hisz nekem ezért fedez mindenben engem.
De még mindig nem ez a lényeg. Azt hiszem az, ami a mai vacsorán történt világosan elárulja mindenki számára, hogy Irn hisz még Koemnek. Ellentétben velem, én egyáltalán nem és Lydia sem, de még Oli meg Dil sem.
Azt akarja, hogy itt tartsanak téged, hogy kifigyeljék milyen vagy, hogy megbizonyosodjanak te vagy az, az ember, akire mindig vártak és.. – Harry nyomban elhallgatott. Lentről csörömpölés hallatszott és két ember fojtott hangon beszélgetett.
-De.. - Louis szóra nyitotta a száját, de Harry egyből felugrott és kezével letapasztotta. Louis szemöldök ráncolva nézett fel a fiúra, de ő még csak rá sem hederített.
-Szóval azt mondod, hogy, most már a Styles fiú nem fog több gondot okozni? –hallatszott Koem fenyegető hangja. Louis nem akart hinni a fülének. Hiszen Mrs.Grimsell annyi jót mesélt róla!
-Kérlek szépen ne beszélj úgy az egyik fiamról, mintha valami bajkeverő lenne. Mások a nézetei, mint neked nincs ezzel semmi probléma, de igen a kérdésedre válaszolva, megtiltottam neki, hogy bárhova is menjen. –Mrs.Grimsell hangjából elfojtott ingerültség hallatszott ki. Aztán Koem megvető nevetését hallotta.
-Ők is így kezdték, hogy eltért a nézetünk. A te fiad ugyan ezt csinálja.
-Elég ebből! –csattant fel Mrs.Grimsell. –Nem engedem, hogy hozzájuk hasonlítsd egyáltalán nem olyan! Most pedig kérlek, távozz megtettem, amit kértél, nincs okod az aggodalomra. – A következő percek csendben teltek aztán egy hangos ajtócsapódást lehetett hallani és, hogy Mrs.Grimsell elindult a szobája felé.
Harry lassan levette a kezét Louis szájáról és lenézett a fiúra.
-Látod? Erről beszéltem! –folytatta most már az előzőnél is halkabban. – Csak itt akarnak téged tartani, mint fegyvert. – Louis szívében megdobbant valami. Talán a kétségbe esés egy szikrája, talán a félelem, fogalma sem volt róla mi az csak azt tudta, a most hallottak után bármit elhisz Harrynek, akár milyen közömbös volt vele az elején.
-Miért? –bukott elő belőle a kérdés, Harry pedig kérdően nézett rá. –Miért döntöttél úgy, hogy elmondod nekem ezeket? –kérdezte Louis és óvatosan felnézett Harryre akinek az arcáról sütött, hogy nem fog hazudni.
Harry szemeiben hirtelen a sajnálatot vélte felfedezni, aztán a haragot és végül az együtt érzést. Louis rettentően meglepődött, Harry szemei közelről nem is tűntek olyan riogatónak és sötétnek, sokkal inkább kellemes árnyalatú barátságos zöld volt.
-Mert azt hiszik kiválasztott vagy, de ettől függetlenül nem a te dolgod, megoldani a népem háborúját. Ezért akarlak haza küldeni, de mint hallottad a kezem meg van kötve. –mondta és elhajolva Louistól visszaült az eredeti helyére.
-Ha annyira kíváncsi vagy erre a kiválasztott dumára, menj fel Lydiahoz, én pedig addig szólok Oli-éknak. –mondta sietősen majd felpattant a székből és már az ablakpárkányon járt mikor Louis megállította.
-Várj! Én, hogy menjek fel? –Harry ismét elvigyorodott.
-Természetesen ugyan ott ahol én! –mondta és már ott sem volt.

Második fejezet.

Őszinte leszek: már majdnem lemondtam a folytatásról mikor végre, megjött az "ihletem".
Elárulom nem olyan esemény dús rész, inkább információ dús. De azért remélem élvezni fogjátok mert időbe telt ettől függetlenül megírnom:)
Jaj és köszönöm szépen a feliratkozókat, a "tetszik"-eket, megjegyzéseket és az oldal látogatásokat:) Jól esetek a pozitív vissza jelzések!!
Jó olvasást!

Louis arra ébredt, hogy minden végtagja fáj, a távolból pedig halk sutyorgást és vitatkozást hallott. Először megnyugodott, hogy ez az egész egy őrült álom volt, viszont amikor megpróbált megmozdulni, oldalába nyílalt a fájdalom és felszisszent. Egy csapásra hihetetlenül csalódott lett és ijedt. Nem álom volt, az álmok és az illúziók nem okoznak maradandó sérüléseket. Fájdalommal nem törődve még is felült és körbe nézett a szobában ahol tartózkodott. A falak, a padló, a bútorok mind fából voltak, növények kusza hálója pedig keresztezett mindent. A helyiségben nem volt túl sok minden: köralapú volt az egész szoba, a bútorok felvették az ívet és úgy voltak beállítva a fal mellé, egészen addig az ágyig húzódtak, amin Louis ült és az utolsó világos barna szekrény mellett egy korlát tűnt el a padlóban, Louis felismerte, hogy ott lefelé vezet egy lépcső. Vele szembe egy kis asztal volt, székkel és egy tükörrel.
Végül az ágy amin ő gubbasztott. A fiú felállt, hogy  kinézhessen az ablakon, hátha megtudja, hogy hol van. De legnagyobb csalódottságára; irtó magasan volt és igazából fákon kívül semmit nem látott. Még továbbra is éjjel volt, a tücskök pedig lágy ciripelésükkel, mintha próbálták volna megnyugtatni a fiút.
Louisban érzelmek tömkelege futkározott össze-vissza. A félelem mert fogalma sem volt róla, hogy hol lehet. A kíváncsiság, hogy még is, hogy a francba jutott el idáig?! Meg persze még ott voltak a nevelő szülei akik már biztos, hogy halálra izgulták magukat de ha még nem most később mikor felkeltek biztos..
Ráadásul tehetetlen volt. Nem tudta, hogy mitévő legyen vagy egyáltalán tegyen-e valamit.
Ekkor eszébe jutott a sutyorgás amit akkor hallott mikor még félálomban volt.
Ellökte magát az ablaktól és elindult a lépcső felé, óvatosan lépett mindegy egyes fokra mintha csak attól félne valaki rá támad –bár teljes joggal félt ettől.
Leérve a lépcső aljára viszont egyáltalán nem akart senki rátámadni.. sőt!
-Oh hát felébredtél! –Sipított fel az előtte lévő asztalnál ülő lány. –Már azt hittem az a mogorva fa valami komolyabb sérülést is okozott neked! Fogalmam sincs mi ütött belé.. nem szokott ilyen agresszív lenni.. –mondta elgondolkozva és sajnálkozva egyben. Louis egy pillanatra elvörösödött mert tudta: igen is joggal támadt rá a fa. Hiszen belerúgott.. Jobbnak látta erről nem szólni, úgy hogy az első dolgot mondta ami eszébe jutott.
-Hol vagyok? –kérdezte nyomatékosan de az előtte álló lány tovább mosolygott.  Louis ekkor végig nézett rajta, Hosszú vörös haja volt amit virágok díszítettek. Egy térdéig érő kék színű ruhát viselt, amin különböző levelek voltak, derekánál  pedig egy kék anyaggal volt összekötve. A lány arca rettentő barátságos volt.
-Hát ülj le közénk, én főzök neked egy kis teát és elmondok egy-két dolgot. –Louis bólintott és csak ekkor vette észre a többi embert az asztalnál. Rajtuk kívül még öt ember tartózkodott a helyiségben. Szintén egy vörös hajú nő, akinek ugyan olyan mosollyal intet a fiúnak mint az a lány. Feltételezte ő biztos a lány édesanyja. Mellette ült még egy nő, aki kicsit jobban ki volt öltözve mint bárki ebben a helyiségben. Ugyan ő is ruhát viselt de sokkal cifrábbat mint a lángoló hajú lány. Sima fehér ruháját kövek díszítették, hosszú barna haja a vállára omlott és egy fejdísz volt rajta. Ezen kívül még ott volt két idegen fiú akik szintén próbáltak barátságos arcot vágni és döbbenetes módon: ők átlagosan voltak felöltözve. Aztán az asztal végén ott ült a zöld szemű fiú aki megmentette őt. A fiú egyáltalán nem vágott semmilyen arcot csak végig mérte Louist és ugyan úgy ült tovább karba font kézzel.
-Na, ülj hát le! –szólt szolidan a lány és a téglalap asztal felé bökött a fejével.
Louis leült a vörös hajú nő mellé és várt. Pár perccel később a lány lerakott elé egy csésze gőzölgő teát és leült mellé.
-Na! –helyezkedett kényelembe és olyan izgalom csillant meg a lány szemében, mintha egész életében ezt a beszélgetést várta volna – Te most a mi világunkban vagy. Az utazó tükrünkön keresztül sikerült ide jutnod csak éppenséggel a tükör valamiért a tiltott részen dobott ki téged..
-De ne aggódj itt nem fog senki bántani! –szólt közbe a mellette ülő nő. Louis bólintott, nem érezte magát sokkal okosabbnak de jobb volt mint a semmi.
-És kik vagytok ti? –tette fel egy újabb kérdését.
-Jaj milyen modortalan vagyok! –csapott a fejére a lány. –Én Lydia Grimsell vagyok. Ő –mutatott Louis mellé – Irn Grimsell az édesanyám. A me…
-Koem Writhe vagyok, Swather királynője, vezetője ahogy tetszik. –vágta félbe Lydia szavát mosolyogva. Lydia egy pillanatra kizökkent a kedvességéből és értetlenül nézett Koemre. Aztán mit sem törődve ezzel folytatta tovább.
-Ők ketten Dil és Oli a két bátyám. Anyukám szereti a ti világotoktól származó neveket.. –mondta kicsit zavarban mikor bemutatta két testvérét akik vigyorogva integettek. Valóban nem illett ide ez a két név, Louisban pedig csak halmozódtak a kérdések.
-Ő pedig Harry Styles. Azt hiszem rájössz magadtól is honnan kapta a nevét. –Harry biccentett egyet Louis felé, ami a fiút meglehetősen zavarta. Egyáltalán nem volt kedves, igazából semmilyen volt. Ezért Louis úgy döntött tudomást sem vesz róla.
-Honnan tudtok ti az „én világomról”? - folytatta tovább a kérdezősködést.
Ezúttal néma csend telepedett le a kis társaságra, még Lydianak sem volt kedve megszólalni, egyöntetűen Koemre néztek, mintha ő lenne minden problémának a megoldása. A nő megköszörülte a torkát majd mondókájába kezdett.
-Tudod igazából mindkét világ tud egymásról, legalább is mi tudunk rólatok teljes mértékben, közületek viszont csak egy-két ember fontosabb ember tud és még olyanok akiknek megmutatkozik a tükör. Általában nehezen fogadják el ezt az egészet azok akiknek sikerült meglátniuk a kaput, de idővel már szeretettel gondolnak az itt eltöltött időre. Mellesleg Lilly és Bill már tud róla, hogy megérkeztél szóval ne aggódj miattuk! –mondta biztatóan viszont Louis egyáltalán nem találta az egészben a biztatást.
-Szóval megőrültem, értem. –bólintott maga elé egyet majd felállt az asztaltól és a következő lépcső fordulóhoz sietett. Ebben a pillanatban több szék fájdalmas súrlódását lehetett hallani a padlón.
-Várj hová mész? Nem őrültél meg, ez az igazság Louis! – kezdett Lydia hevesen magyarázni.
-Kimegyek sétálni és remélem valamelyik fa megint olyan erőből pofoz fel, hogy magamhoz térek. – azzal hátra intett egyet és már ott sem volt. Hallotta még a lány próbálkozásait a visszatartására, de végül egy türelmes hang elcsitította.
Louisnak elég sok lépcső fordulón kellett végig mennie. Mindegyiknél egy-egy helyiségbe lehetett be menni. Mikor végre a földszintre ért alig akarta elhinni, hogy vannak emberek akik ezt megmásszák naponta.
Az ajtó felé iramodott és szinte majd nem kilökte az ajtót a helyéről, olyan erővel lökte meg. Kilépve a csillagos ég alá, a hűvös levegő határozottan simogatta az arcát. Mélyeket lélegzett és arra gondolt nincs más magyarázat: megőrült, hallucinált de, hogy ez az egész nem létezik az biztos! Aztán felötlött benne egy apró gondolat ami.. ami nem igazán hagyta nyugodni.
Ott volt az a furcsa beszélgetés a nevelő szülei között, hogy neki tudnia kell valamiről. Mi van ha ezt akarták elmondani? És az álmok a tükörről. Nem lehet, hogy ez tényleg igaz!
-A francba már! – csattant fel ingerülten és leült egy kőre. Arcát tenyerébe temette és csak arra tudott gondolni, hogy juthat innen haza. Annyira hihetetlen volt az amit előadtak neki, ráadásul a nevük! A három srác kivételével mindnek olyan furcsa neve volt.. Életében nem hallott még ilyen neveket. És az a csapkodó fa, ami pofon vágta, meg azok a bőr ruhás emberek.
Hihetetlennek találta beismerni azt, hogy ez a valóság. De ha ez a valóság milyen lehet az álom?
-Figyelj ők csak jót akarnak neked. – Szólalt meg egy mély hang a sötétben majd leugrott Louis elé valaki, az a valaki Harry volt. Valószínűleg kiküldték utána, hogy tartsa szemmel.. ennyire esetlennek tartják..
-Nehéz elhinni de ez tényleg létezik, nekünk azt volt nehéz elhinni, hogy van egy olyan világ, ahol ti éltek. Ez oda vissza megy. – mondta miközben arca teljesen komoly volt.
-Lehet igazad van.. –válaszolta Louis eltűnődve. –Ettől függetlenül nem értem mi keresni valóm van nekem itt. Soha nem volt semmi közöm ilyen dolgokhoz. –mondta határozottan mire a másik fiú arcán most először mutatkozott érzelem: egy gunyoros mosoly.
-Azt mondod? Hát akkor Lilly meg Bill tudna mesélni mennyi probléma volt veled, míg meg nem nőttél. Nap hosszat csak gyártottad nekik a misztikusabbnál misztikusabb problémákat! Nem véletlenül vagy itt, hiszem árnyakat láttál. Rémálmaid voltak. Csak nézz magadba és gondold át. – mielőtt még Louis válaszoltatott volna a fiú egy szökkenéssel eltűnt az éjszakában.
Nem akarta beismerni még azt sem, hogy esélyt lát rá, hogy igaza van.
De be kellett látni, nem volt ostobaság amit mondott. 

Első fejezet.

Köszöntök minden kedves kis olvasót a blogomon!:) Először is annyit szeretnék mondani, hogy ez egy Larry Stylinson fanfiction, (jó tudom ez egyértelmű). Másodszor is,

nagyon régóta szerettem volna már írni egy FF a két fiúról, ezért hoztam most ezt létre:)
Szeretnék tényleg egy olyan FF írni róluk, ahol szépen lassan alakul ki a kapcsolatuk sok-sok

kalanddal vegyítve:) Remélem minél több embernek nyeri el a tetszését:)
Jó olvasást. 

A sötét utcákon a pislákoló lámpák adtak már csak némi fényt. A sötét éjszakában már csak egy ember kóborolt. Céltalanul mászkált és még csak nem is figyelte, hogy merre megy. A fiatal fiú arcát csak akkor lehetett látni, amikor elhaladt, egy-egy lámpa mellett, arca komor volt, szája pedig egy vékony vonallá volt összepréselődve.
Louis Tomlinson a gondolataiban elmerülve rótta az utcákat. Mostanában folyamatosan rémálmok gyötörték... Minden egyes éjjel mikor lefeküdt aludni egy tükörről álmodott és akárhányszor álmodott mindig ugyan az lett a vége. Egy tükör volt, ami ott állt egy sötét helyiségben és Louisnak fogalma sem volt arról, hogy hol lehet. Végül minden álomnak az lett a vége, hogy amikor megérintette a tükröt, hatalmas zöld fény csapott fel, ő pedig verejtékezve kelt fel. Úgy döntött köszöni szépen, de ő ma nem kér ezekből a hülye álmokból. Akár nem alszik ma éjjel, de legyen egy napnyi nyugalma! Louis egyáltalán nem viselte jól ezt az egészet. Körülötte pedig mindenki egyre furcsábban viselkedett. A nevelő szüleit például múltkor hallotta beszélgetni, „De Lily értsd meg, tudnia kell végre!” –mondta erősködve Bill a nevelőapja. De persze Lily csak ráripakodott a férjére, hogy még is, hogy képzeli azt, hogy Louist kiteszik egy ilyennek. Aztán kimasírozott a szobából, Louis pedig gyorsan visszarohant a sajátjába. És ha ez még nem lenne elég ott voltak ők. Róluk Louis senkinek nem beszélt. Ők, árnyékok vagy árnyak voltak, ahogy tetszik. A fiú állandóan érezte, hogy valaki figyeli őt. Louis teljesen úgy érezte kezd becsavarodni. Remélte, hogy ez az éjszakai séta majd rendesen kitisztítja a  fejét. 

Viszont kár volt ezt remélnie; a fiú oldalra fordítva a fejét megint egy olyat látott! Ezt most már nem hagyhatta elmenekülni, ez tényleg ott volt!

Louis lélekszakadva futott utána, utol akarta érni, kérdéseket akart feltenni és válaszokat akart kapni. Az árny szélsebesen futott és egyszer sem pillantott hátra. Louis egyre távolibbnak látta az alakot, ráadásul sötét is volt. Mikor már egyáltalán nem látta lelassított, hogy körbe nézhessen, de legnagyobb meglepetésére: fogalma sem volt arról, hogy hol van. 

Egy kereszteződésben volt és… Várjunk csak, hiszen ő már járt itt! Minden álma így kezdődött. Louis vissza szeretett volna fordulni, ha csak eszébe jutott az mi fog történni amikor elindul. De ahogy hátranézett nem volt ott semmi. Nem volt visszaút. Egy gombóccal a torkában indult előre és közben sutyorgást hallott. Néhol kihallott pár szót, de semmi többet. Úgy érezte, hogy lábaira ólmos súlyok nehezednek és minden egyes lépésnél mikor közelebb került az ajtóhoz, egyre idegesebb lett. Megállt a fekete faajtóval szemben és hatalmasat nyelt. Lenyomta a kilincset, majd remegő lábakkal lépett be a helyiségbe. Ahogy meglátta középen a tükröt hátra hőkölt, de már nem volt hova. Az ajtó teljesen magától csukódott be. Szóval tényleg nincs más választása? Meg kell érinteni ezt a hatalmas tükröt? 

Szíve hevesen vert, még is egyre közelebb lépet a fakeretes tükörhöz. Ekkor vette észre, hogy a keretbe szöveg van vésve. Louis hangosan kezdte el olvasni.

-A tükör arra visz merre végzeted vár, de vigyázz vándor mert kit hiúság és becsvágy ösztönöz örökre elvész.. – Louis a végére szinte lehelte a szavakat.

A fakeretben persze még egyéb motívumok is helyet kaptak,kósza kanyargós vonalak és egyéb értelmetlen formák. Nem volt mit tenni úgy kellett történni mindennek mint az álmaiban. Louis mély levegőt vett mielőtt megérintette volna a tükröt, majd mutató ujjával felé nyúlt és az ismerős zöld fény beborított mindent. A fény elvakította, ő pedig úgy érezte mintha kirántották volna lába alól a talajt és csak úgy lebegne.. Lebegne a semmiben.

Aztán egy hangos puffanás, pár jajveszékelés és egy kemény poros talajon landolt. Nyöszörögve állt fel a földről és leporolta a ruháját. Viszont ahogy körbe nézett egyáltalán nem a sötét szobában volt, de még csak nem is a kisvárosában. Teljesen ledöbbenve állt ott a  magasodó fák közötti járdán. 

A szíve mintha a torkában dobogott volna és mintha az-az napi ételmennyiség, amit evett kiszeretett volna kívánkozni.. Ahogy körbe nézett egyre idegesebb lett. Bőre alatt szinte kis millió áramütést érzett. Csipkedte magát, hogy ébredjen fel, de nem történt semmi. Szitkozódott ahogy csak tudott és még egy fába is bele rúgott, mire a fa reakciója annyi volt, hogy felmordult és ágaival arrébb söpörte a fiú. Louisnál ez kiverte a biztosítékot és torkaszakadtából felordított, majd érezte, hogy nem bírja tovább és egy bokor felé fordulva, a gyomrának eddigi tartalma a földön landolt. Mikor végzett leült a földre és megtörölte a száját. Levegőért kapkodott és közben gondolkodni próbált. Szóval az éjszak kellős közepén sétálgatott amikor ő, mint ostoba idióta meglátott egy árnyat és természetesen az első leghülyébb gondolatára hagyatkozva utána futott. Aztán mikor kikötött ott ahol álmában járt már nem volt vissza út. Miért nem gondolkozott! Megvárhatta volna a reggel és akkor hátha talált volna onnan kiutat! De már késő, most már itt van valahol.. Az is lehet, hogy meghalt! Jutott Louis eszébe. 

Minden félére gondolt már amikor egyszer csak zörgést hallott a bokrok mögül.

-Ha most ez is felakar pofozni.. –motyogta magában és feltápászkodott a fölről, hogy ha arra kerülne a sor eltudjon futni. De a bokor nem akarta megrugdosni vagy felpofozni. 

Helyette állatbőrbe öltözött emberek ugrottak elő onnan és körbe vették a fiút. Az egyik közelebb lépett hozzá és a fiú nyakához szorította a fegyverét. 

Majd a kör közepére besétált még a többieknél is nagyobb darab, izmos ember aki elismerően hümmögött. 

-Elkaptátok a betolakodót, biztos az ővéké! –morogta az ismeretlen férfi és belehajolt Louis arcába, hogy szemügyre vegye. A fiú közben próbálta magát türtőztetni, hogy ne kiabáljon vagy ne hányja el megint magát. Remegett a félelemtől, amit más helyzetben 17 éves létére szégyellt volna, de ebben a szituációban azon csodálkozott, hogy még nem ájult el. A nagy darab pasas újra felszólalt.

-Na mit csináljunk ezzel a kémmel? –kérdezte nevetve társaitól, akik egyre több és több halálos kivégzést soroltak fel. Aztán a nagy nevetésük közepében, felcsendült egy hűvös mély hang.

-Szerintem engedd el, nem szeretem a tömegmészárlást.  –ugrott le egy faágról az illető. Magas volt, éj fekete göndör haja volt és… a szeme olyan zöld volt mint az a vakító fény! Louis nem tudta eldönteni kitől féljen jobban. 

-Próbáld meg. –mondta a nagydarab melák és Louis elé állt, majd köpött egyet. Az ismeretlen fiú arcán egy mosoly terült el. Louis inkább megijedt attól  a mosolytól és úgy vélte, hogy már biztosan egyre közelebb van a szívroham felé. 

Ami ezután következett azt hitte, hogy csak egy filmben játszódik le. A fiú egyes egyedül bele ugrott a körbe, és nem számított hányan rohantak felé mindet arrébb rúgta, adott esetben megszúrta a késeivel. 

Majd hirtelen gondoltból oda ugrott Louishoz, felkapta és már ugrott is tovább egyik ágról a másikra. A távolban még lehetett hallani a nagy darab fickónak az üvöltéseit és szidalmait. De Louisnak ez már tompa zajként csengett és szemei lecsukódtak…