Második fejezet.

Őszinte leszek: már majdnem lemondtam a folytatásról mikor végre, megjött az "ihletem".
Elárulom nem olyan esemény dús rész, inkább információ dús. De azért remélem élvezni fogjátok mert időbe telt ettől függetlenül megírnom:)
Jaj és köszönöm szépen a feliratkozókat, a "tetszik"-eket, megjegyzéseket és az oldal látogatásokat:) Jól esetek a pozitív vissza jelzések!!
Jó olvasást!

Louis arra ébredt, hogy minden végtagja fáj, a távolból pedig halk sutyorgást és vitatkozást hallott. Először megnyugodott, hogy ez az egész egy őrült álom volt, viszont amikor megpróbált megmozdulni, oldalába nyílalt a fájdalom és felszisszent. Egy csapásra hihetetlenül csalódott lett és ijedt. Nem álom volt, az álmok és az illúziók nem okoznak maradandó sérüléseket. Fájdalommal nem törődve még is felült és körbe nézett a szobában ahol tartózkodott. A falak, a padló, a bútorok mind fából voltak, növények kusza hálója pedig keresztezett mindent. A helyiségben nem volt túl sok minden: köralapú volt az egész szoba, a bútorok felvették az ívet és úgy voltak beállítva a fal mellé, egészen addig az ágyig húzódtak, amin Louis ült és az utolsó világos barna szekrény mellett egy korlát tűnt el a padlóban, Louis felismerte, hogy ott lefelé vezet egy lépcső. Vele szembe egy kis asztal volt, székkel és egy tükörrel.
Végül az ágy amin ő gubbasztott. A fiú felállt, hogy  kinézhessen az ablakon, hátha megtudja, hogy hol van. De legnagyobb csalódottságára; irtó magasan volt és igazából fákon kívül semmit nem látott. Még továbbra is éjjel volt, a tücskök pedig lágy ciripelésükkel, mintha próbálták volna megnyugtatni a fiút.
Louisban érzelmek tömkelege futkározott össze-vissza. A félelem mert fogalma sem volt róla, hogy hol lehet. A kíváncsiság, hogy még is, hogy a francba jutott el idáig?! Meg persze még ott voltak a nevelő szülei akik már biztos, hogy halálra izgulták magukat de ha még nem most később mikor felkeltek biztos..
Ráadásul tehetetlen volt. Nem tudta, hogy mitévő legyen vagy egyáltalán tegyen-e valamit.
Ekkor eszébe jutott a sutyorgás amit akkor hallott mikor még félálomban volt.
Ellökte magát az ablaktól és elindult a lépcső felé, óvatosan lépett mindegy egyes fokra mintha csak attól félne valaki rá támad –bár teljes joggal félt ettől.
Leérve a lépcső aljára viszont egyáltalán nem akart senki rátámadni.. sőt!
-Oh hát felébredtél! –Sipított fel az előtte lévő asztalnál ülő lány. –Már azt hittem az a mogorva fa valami komolyabb sérülést is okozott neked! Fogalmam sincs mi ütött belé.. nem szokott ilyen agresszív lenni.. –mondta elgondolkozva és sajnálkozva egyben. Louis egy pillanatra elvörösödött mert tudta: igen is joggal támadt rá a fa. Hiszen belerúgott.. Jobbnak látta erről nem szólni, úgy hogy az első dolgot mondta ami eszébe jutott.
-Hol vagyok? –kérdezte nyomatékosan de az előtte álló lány tovább mosolygott.  Louis ekkor végig nézett rajta, Hosszú vörös haja volt amit virágok díszítettek. Egy térdéig érő kék színű ruhát viselt, amin különböző levelek voltak, derekánál  pedig egy kék anyaggal volt összekötve. A lány arca rettentő barátságos volt.
-Hát ülj le közénk, én főzök neked egy kis teát és elmondok egy-két dolgot. –Louis bólintott és csak ekkor vette észre a többi embert az asztalnál. Rajtuk kívül még öt ember tartózkodott a helyiségben. Szintén egy vörös hajú nő, akinek ugyan olyan mosollyal intet a fiúnak mint az a lány. Feltételezte ő biztos a lány édesanyja. Mellette ült még egy nő, aki kicsit jobban ki volt öltözve mint bárki ebben a helyiségben. Ugyan ő is ruhát viselt de sokkal cifrábbat mint a lángoló hajú lány. Sima fehér ruháját kövek díszítették, hosszú barna haja a vállára omlott és egy fejdísz volt rajta. Ezen kívül még ott volt két idegen fiú akik szintén próbáltak barátságos arcot vágni és döbbenetes módon: ők átlagosan voltak felöltözve. Aztán az asztal végén ott ült a zöld szemű fiú aki megmentette őt. A fiú egyáltalán nem vágott semmilyen arcot csak végig mérte Louist és ugyan úgy ült tovább karba font kézzel.
-Na, ülj hát le! –szólt szolidan a lány és a téglalap asztal felé bökött a fejével.
Louis leült a vörös hajú nő mellé és várt. Pár perccel később a lány lerakott elé egy csésze gőzölgő teát és leült mellé.
-Na! –helyezkedett kényelembe és olyan izgalom csillant meg a lány szemében, mintha egész életében ezt a beszélgetést várta volna – Te most a mi világunkban vagy. Az utazó tükrünkön keresztül sikerült ide jutnod csak éppenséggel a tükör valamiért a tiltott részen dobott ki téged..
-De ne aggódj itt nem fog senki bántani! –szólt közbe a mellette ülő nő. Louis bólintott, nem érezte magát sokkal okosabbnak de jobb volt mint a semmi.
-És kik vagytok ti? –tette fel egy újabb kérdését.
-Jaj milyen modortalan vagyok! –csapott a fejére a lány. –Én Lydia Grimsell vagyok. Ő –mutatott Louis mellé – Irn Grimsell az édesanyám. A me…
-Koem Writhe vagyok, Swather királynője, vezetője ahogy tetszik. –vágta félbe Lydia szavát mosolyogva. Lydia egy pillanatra kizökkent a kedvességéből és értetlenül nézett Koemre. Aztán mit sem törődve ezzel folytatta tovább.
-Ők ketten Dil és Oli a két bátyám. Anyukám szereti a ti világotoktól származó neveket.. –mondta kicsit zavarban mikor bemutatta két testvérét akik vigyorogva integettek. Valóban nem illett ide ez a két név, Louisban pedig csak halmozódtak a kérdések.
-Ő pedig Harry Styles. Azt hiszem rájössz magadtól is honnan kapta a nevét. –Harry biccentett egyet Louis felé, ami a fiút meglehetősen zavarta. Egyáltalán nem volt kedves, igazából semmilyen volt. Ezért Louis úgy döntött tudomást sem vesz róla.
-Honnan tudtok ti az „én világomról”? - folytatta tovább a kérdezősködést.
Ezúttal néma csend telepedett le a kis társaságra, még Lydianak sem volt kedve megszólalni, egyöntetűen Koemre néztek, mintha ő lenne minden problémának a megoldása. A nő megköszörülte a torkát majd mondókájába kezdett.
-Tudod igazából mindkét világ tud egymásról, legalább is mi tudunk rólatok teljes mértékben, közületek viszont csak egy-két ember fontosabb ember tud és még olyanok akiknek megmutatkozik a tükör. Általában nehezen fogadják el ezt az egészet azok akiknek sikerült meglátniuk a kaput, de idővel már szeretettel gondolnak az itt eltöltött időre. Mellesleg Lilly és Bill már tud róla, hogy megérkeztél szóval ne aggódj miattuk! –mondta biztatóan viszont Louis egyáltalán nem találta az egészben a biztatást.
-Szóval megőrültem, értem. –bólintott maga elé egyet majd felállt az asztaltól és a következő lépcső fordulóhoz sietett. Ebben a pillanatban több szék fájdalmas súrlódását lehetett hallani a padlón.
-Várj hová mész? Nem őrültél meg, ez az igazság Louis! – kezdett Lydia hevesen magyarázni.
-Kimegyek sétálni és remélem valamelyik fa megint olyan erőből pofoz fel, hogy magamhoz térek. – azzal hátra intett egyet és már ott sem volt. Hallotta még a lány próbálkozásait a visszatartására, de végül egy türelmes hang elcsitította.
Louisnak elég sok lépcső fordulón kellett végig mennie. Mindegyiknél egy-egy helyiségbe lehetett be menni. Mikor végre a földszintre ért alig akarta elhinni, hogy vannak emberek akik ezt megmásszák naponta.
Az ajtó felé iramodott és szinte majd nem kilökte az ajtót a helyéről, olyan erővel lökte meg. Kilépve a csillagos ég alá, a hűvös levegő határozottan simogatta az arcát. Mélyeket lélegzett és arra gondolt nincs más magyarázat: megőrült, hallucinált de, hogy ez az egész nem létezik az biztos! Aztán felötlött benne egy apró gondolat ami.. ami nem igazán hagyta nyugodni.
Ott volt az a furcsa beszélgetés a nevelő szülei között, hogy neki tudnia kell valamiről. Mi van ha ezt akarták elmondani? És az álmok a tükörről. Nem lehet, hogy ez tényleg igaz!
-A francba már! – csattant fel ingerülten és leült egy kőre. Arcát tenyerébe temette és csak arra tudott gondolni, hogy juthat innen haza. Annyira hihetetlen volt az amit előadtak neki, ráadásul a nevük! A három srác kivételével mindnek olyan furcsa neve volt.. Életében nem hallott még ilyen neveket. És az a csapkodó fa, ami pofon vágta, meg azok a bőr ruhás emberek.
Hihetetlennek találta beismerni azt, hogy ez a valóság. De ha ez a valóság milyen lehet az álom?
-Figyelj ők csak jót akarnak neked. – Szólalt meg egy mély hang a sötétben majd leugrott Louis elé valaki, az a valaki Harry volt. Valószínűleg kiküldték utána, hogy tartsa szemmel.. ennyire esetlennek tartják..
-Nehéz elhinni de ez tényleg létezik, nekünk azt volt nehéz elhinni, hogy van egy olyan világ, ahol ti éltek. Ez oda vissza megy. – mondta miközben arca teljesen komoly volt.
-Lehet igazad van.. –válaszolta Louis eltűnődve. –Ettől függetlenül nem értem mi keresni valóm van nekem itt. Soha nem volt semmi közöm ilyen dolgokhoz. –mondta határozottan mire a másik fiú arcán most először mutatkozott érzelem: egy gunyoros mosoly.
-Azt mondod? Hát akkor Lilly meg Bill tudna mesélni mennyi probléma volt veled, míg meg nem nőttél. Nap hosszat csak gyártottad nekik a misztikusabbnál misztikusabb problémákat! Nem véletlenül vagy itt, hiszem árnyakat láttál. Rémálmaid voltak. Csak nézz magadba és gondold át. – mielőtt még Louis válaszoltatott volna a fiú egy szökkenéssel eltűnt az éjszakában.
Nem akarta beismerni még azt sem, hogy esélyt lát rá, hogy igaza van.
De be kellett látni, nem volt ostobaság amit mondott.